Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kompozíció

2009.11.01

Kompozíció

Többféle módon ábrázolhatunk egy testet. Ábrázolhatjuk alulnézetből, felülnézetből és oldalnézetből pontosan bejelölt méretekkel. Ez az analítikus ábrázolásmód. Megjeleníthetjük a testet perspektívikusan látott vonalakkal is, vagy fénnyel és árnyékkal plasztikusan.  A plasztikus hatás újra átalakítható síkszerűvé, ha a testek színértékeit hozzákapcsoljuk a képsíkhoz. A testek saját színei ily módon a képsíkhoz kötődnek.

Ha minden tárgyat és minden felületet a megfelelő lokális színekkel festünk meg, valószerű, konkrét hatást érünk el.

Ha a tárgyak saját színeit lokális színekként helyezzük el a kompozícióban, a tárgyakat pedig saját színükkel  vesszük körül, tehát vöröset a vörössel, sárgát a sárgával, akkor megszűnik a testek izolált, elhatárolt volta. Feloldódnak saját atomoszférájukban, amely most már a kép atmoszférájává lett.

Színesen komponálni annyit jelent, mint két vagy több színt úgy állítani egymás mellé, hogy egybecsendülésükből jellegzetes, egyértelmű kifejezés szülessék.

Fontos a kép kompozíciójában a színek helye és iránya is. Ha a kéket felül, ha alul, vagy ballra vagy jobbra helyezzük el a kompozícióban, mindig más és más a hatása. Alul súlyos a kék, felül könnyű. A sötétvörös felül súlyos, fenyegető teherként hat, alul mint nyugodt, magától értetődő dolog.  Felül könnyű és lebegő a sárga, alul lázad, mintha csak fogságba esett volna.

Egyik leglényegesebb kompozíciós feladat az, hogy létrehozzuk a színelosztás egyensúlyát. Amennyiben fontos a mérlegnél  az egyensúly fenntartásához a karok alátámasztási pontja, ugyanolyan jelentős a képben a függőleges egyensúlyi tengely. E tengely két oldalán jelenik meg a képben a színfoltok tömege.

A kép terében többféleképpen lehet az irányt hangsúlyozni: vízszintesen, függőlegesen, átlósan és körkörösen - vagy ezeket kombinálva. Az irányok mindegyikének megvan a különleges kifejezése:

Súlyt és távolságot jelent a "vízszintes", a szélesség hangsúlyozódik általa.

A "függőleges" súlytalanságot, magasságot és mélységet jelent. Ott, ahol a függőleges és a vízszintes metszi egymást, erős hangsúly jön létre. Mindkét irány síkszerűen hat, s ha egyszerre alkalmazzuk őket, az egyensúly, a szilárdság, a matériális keménység érzetét keltik.

Az átlós irányok mozgást hoznak létre, s a képtér mélyébe vezetnek.  A barokk korban a festők az átlók segítségével illozorikus távlati hatásokat teremtettek.  A kínai festők a függőleges tengelyek mellett tudatosan alkalmaztak átlós mozgásokat, hogy a nézők tekintetét a táj mélységébe vezessék. A kubisták egészen másféle módon használták  az átlós irányokat és háromszög formákat. Segítségükkel képeik riliefszerű mélységi hatását erősítették.

A körrel rokon "körkörös" formáknak összpontosító hatásuk van, s egyúttal a mozgalmasság érzését keltik.

Látásunk úgy működik, hogy hajlamosak vagyunk hasonlót a hasonlóval összekötni és együtt látni. Ezek a hasonlóságok állhatnak azonos színekből, azonos foltnagyságokból, azonos sötétségekből, azonos textúrákból vagy hangsúlyokból. Nézés közben létrejön a látás "kapcsolódási alakzata".  Ezt a kapcsolódási alakzatot szimultán formának nevezik, mert az adott hasonlóságok egymáshoz vonzódása által keletkezik, anélkül, hogy materiálisan jelenlévő lenne. Az a tény, hogy  az azonosságok szimultán formákat hoznak létre, a rend és a tagoltság egyik pricípiumát jelenti a kompozícióban. Rendet teremthetünk a képben akkor is, ha a világos és sötét, vagy a hideg és meleg színcsoportokat  jól látható foltok és tömegek szerint rendezzük el.  A fő kontrasztok világos és egyértelmű elhelyezése és elosztása a jó kompozíció előfeltétele.

Különös jelentőségük van a kép rendjének szempontjából az azonos irányú vonalaknak vagy párhuzamosoknak. Segítségükkel a legkülönfélébb természetű egységeket is egymáshoz lehet kötni.

Ha a színeket tömegként vagy foltokként alkalmazzuk az úgynevezett "átvetés" segítségével erőben fokozni lehet őket. Ha a vörös meg a zöld két adott tömegben van jelen, a vörös egyik részét áthelyezhetjük a zöld felületbe, a zöld megfelelő nagyságú részét pedig átvethetjük a vörös felületbe. Csupán arra kell ügyelnünk, hogy az átvetett formák a zárt tömegeket vagy foltokat szét ne szakítsák, s az alapkoncepciót össze ne rombolják.

Fontolóra kell vennünk a komponálásnál azt is, hogy egy színforma dinamikusan, szabadon lebegve hasson, vagy statikusan rögzítsük-e. Ezt a rögzítést nevezik  a forma vagy a szín "átfűzésének". Freskókon a színek és formák ilyen keresztülvezetése a kép egészén igen fontos a kompozíció stabilitásának szempontjából. Giotto freskóiról jól leolvasható ez a kompozíciós elv.

Elérhetjük a stabilizációt akkor is, ha egy szabad forma belsejében a függőleges és vízszintes irányt hangsúlyossá tesszük. Mivel ezek a hangsúlyok párhuzamosak a képszélekkel, hozzájuk kapcsolódnak s megteremtik a statikus szilárdság érzését. Az így megépített képek zárt világokként hatnak.

Ha nem akarjuk, hogy a kép el legyen zárva környezetétől, ha azt szeretnénk, hogy kapcsolatban legyen az őt körülvevő világgal, a formák és a színek végtelenjével, akkor nem szabad hangsúlyoznunk a kép határait, s a képet lehetőleg irányok nélkül, keret nélkül kell komponálnunk.

Plasztikus hatások érhetők el a hideg-meleg modulációk segítségével. Ezek felbontják a testek lokális színeit. A fény- és árnyéktónusok helyébe a lokális színek tónusértékében egyenlő,  hidegebb-melegebb variációk lépnek. Ha a fény-árnyék kontrasztot, amennyire csak lehet , elkerüljük, festői, atmoszférikus hatás jön létre.

A leglényegesebb az, hogy a képi gondolat megvalósításakor az intuíció áradását nem szabad merev szabályokkal gátolnunk.